Az iskola története

A háború utáni évek az újjáépítést, az ipar és főleg a bányászat fejlesztésének jegyében teltek a selypi medencében. A szakemberek hiánya gondot okozott, ezért kiemelt feladata volt a szakképzés beindítása. 1949-ben született meg az iparitanuló törvény, ennek alapján az iskolánk őse vájáriskolaként 1949-50-ben beköltözött a kastélyba. Ekkor került sor az épület helyreállítására, belső átépítésére.

A szakképzés a nagyüzemekre épült, az állam vált a szakmunkásképzés szervezőjévé. Térségünkben adott volt az ásványkincs, a lignit. Megalakult a Mátravidéki Szénbányák Vállalata, melynek központja Perenypuszta, a későbbi Petőfibánya lett.

A bányászathoz szakemberek kellettek, elsősorban vájárok.

Ez az igény hívta életre a jelenlegi iskolánk elődjét, a 318. Sz. Iparitanuló Iskolát, amelynek a bánya adta az elméleti és gyakorlati oktatógárdáját. A fiúk és a lányok két év alatt szerezhették meg a Vájár szakképesítést. Kezdetben az elmélet és a gyakorlatképzés és Petőfibányán folyt majd a nagy érdeklődésre való tekintettel megnyílt a rózsaszentmártoni és az ecsédi bányatelep is. Az elméleti képzés 100 tanulóval 1950-ben átköltözött a jelenlegi helyére, Vörösmajorba, a kastélyépületbe. Ebben az időben az iskola három szaktanteremből és két kollégiumi hálóteremből állt. Az épületben a báró által alkalmazott légfűtés helyett fajansz cserépkályhákkal fűtöttek. 1952-ben megnyílt az intézményünk fiókiskolája Rózsaszetmártonban. A bányászat magával hozta azt az igényt is, hogy az egyre jobban gépesített bányákban alkalmazott gépeket üzemeltetni, javítani, karbantartani tudós szakembereket egyre nagyobb számban képezzünk. A profilbővítés 1953-ban vette kezdetét, mikor megindult a bányaelektro-lakatos képzés.

Ez a szakma egyre népszerűbb lett, az ország legtávolabbi pontjáról is beiskolázták hozzánk a vállalatok tanulóit.Petőfibánya-altáról, IX akna Ecséd, Orvosbánya, Edelény, Mátranovák, Izsófalva, Cered, Lyukóbánya, Berente, Kányás, Nagybátony stb. bányáinkban, üzemeinkben dolgoztak, tanulták a gyakorlatot tanulóink. Diákjaink többször szereztek első helyezést az 50-es 60-as években a szakma legkiválóbbjainak kiírt országos versenyeken. Az oktatás beindulásától kezdve a tanulók egyenruhát viseltek, amely 1956-ban megszűnt, csak egyensapka maradt.

A gyenge színvonalú tankönyvellátás következtében a szemléltetés volt az elsődleges. Gépek, makettek, diák segítették a szakképzést.

Az iskola szervezésében a diákok részt vettek országos módszertani bemutatókon, s a modellező szakkör által készített „működő bányácska” az országos kiállításon első helyezést ért el. Ma ez a Szerkezet Múzeumban látható.

Ahogy életre kapott az ország, a selypi medence ipara is fellendült. A termelő üzemek, a Cukorgyár, a Cementgyár, a Vegyépszer, a Gépüzem stb. más szakmákban és ifjú szakembereket követelt, így a szénbányák petőfibányai tanműhelyében 1963-tól megindult a marós, az esztergályos, a kovács, a villamos forgógép tekercselő és a hegesztő szakmákban az elméleti és a gyakorlati oktatás. Ezen szakmák közül a lányok a marós, hegesztő, esztergályos és a tekercselő képzést végezhették el. 1964-ben indult a dieselmozdony-lakatos és szerkezeti lakatos képzés, majd 1965-től az autószerelő tagozat, mely a 90-es évek közepéig sikerszakmának számított. Az országos koncepció keretében Vörösmajor is bekapcsolódott az általános lakatos és az elektroműszerészképzésbe. Ez utóbbi szakmát érettségizettek számára indítottuk be. 1968-ban a Qualital Vállalat kérésére megkezdődött az öntő szakma képzése., melyből három évig tanulva egy osztály végzett. Az 1969. évi VI. törvény szerint a szakmunkásképző iskola olyan középfokú oktatási intézmény, mely szakmunkás képesítést és nem befejezett középiskolai képzést nyújt. A törvény értelmében az iskolák többségében igyekszenek csökkenteni a tanítandó szakmák számát. Így a szakmunkás képesítés két típusa jött létre, az egyik a hagyományos képzésben, ahol a kevésbé elméletigényes szakmákat oktatják, a másik az elméletigényes szakmák területe, ahol emelt szintű oktatásban részesülnek a tanulók. E törvény alkalmazása iskolánkban nem teljesedett ki, hiszen a szakmai képzés formái ezen időszakban jelentősen bővültek.

Az 1970-es években a folyamatosan bővülő tanulólétszám következtében kinőttük a kastélyt, s két modern iskolaépület készült el a régi épület mögött. Az 1970-71-es tanévtől kezdődően beindult a Csőszer üzem kívánságára az első csőszerelő osztály, s létrejött a Csőszer Lőrinci telephelyén egy üzemi tanműhely, iskolai oktatókkal. Ebben a tanévben további új szakmaként jelentkezett a szerszámkészítő, amelynek gyakorlati oktatását a Qualital apci üzemének tanműhelyében oldottuk meg.

A gyakorlati élet és az üzemek igényeinek megfelelően a két kilépő szakma: a dieselmozdony-lakatos és az öntő helyébe a villanyszerelő és a szűcsképzés lépett. Az 1980-as tanévig a képzés profiljában lényeges változás nem történt. Ebben az évben elsősorban a Mátraaljai Szénbányák kérésére a bányaelektro-lakatos képzés megszűnt, 1982-ben végeztek az utolsó tanulók ebben a szakmában. 1983-ban kiszélesítették a szakmai képzés céljait. A szakmunkásképző iskolákat fokozatosan közelíteni akarták a szakközépiskolák oktatási szintjéhez. Érettségi bizonyítványt nyújtó szakmai képzést vezettek be.

Ennek hatása csak 1991-től érezhető intézményünkben, hiszen megkezdődött a ruhagyártó, valamint a gépjárműtechnikai-szerelő (autószerelő) képzés, amely a negyedik év végén érettségi és szakmai képesítő vizsgával zárult. A rendszerváltás negatív irányban is éreztette hatását az oktatás területén: üzemek szűntek meg, a vállalatok kivonultak a szakképzésből, jelentkeztek az elhelyezkedési nehézségek. Ennek következtében megszűnt a kőműves, a szűcs és az esztergályos tanulók képzése iskolánkban.

Az országos kimutatásokhoz hasonlóan intézményünkben is folyamatosan csökkent a szakmunkás tanulók létszáma és növekszik a szakközépiskolásoké.

A kastély története

Selyp, Veresmajor /Vörösmajor eredeti neve/ és más területek gazdája báró Tornyay-Schlossberger Rezső és családja volt. A Schlossberger család neve nagyon fontos, hiszen ők azok , akik fejlesztik és iparosítják a környéket. A család 1863-ban Ferenc József osztrák császártól és egyben magyar uralkodótól kapta a bárói címet. Így válik jogosulttá a magyarosított Tornyay név viselésére. A címerük, amely ma is látható a kastély külső homlokzatán és belül, a fogadóterem bejárata fölött, egy felülről a közepéig függőlegesen két vörös és ezüst, vízszintesen pedig egy harmadik kék mezőre osztott pajzs, benne lépdelő, nyelvét kiöltő oroszlán.Az oroszlán mellső lábaival arany bőségszaruból virágot és gyümölcsöt szór maga elé. A címerben látható még arany méhkas,  amely körül hét arany méh röpdös, egy ragyogó nap és a bárói korona,

Tornyay-Schlossberger Rezső / 1862-1936 / édesapjával és Lajos nevű testvérével alapította meg a selypi cukorgyárat 1889-ben. 1906-ban cementgyárat, majd kerámiagyárat építettek. Ez rövid idő múlva leégett, ezért helyére modern körmedencével ellátott téglagyárat telepítettek. Veresmajorban sajtüzemet működtetett Tornyay Rezső. A családnak érdekeltsége volt a Zsófia malom Rt-ben, és rokoni kapcsolatok fűzték a Hatvani Deutsch báróhoz is. Ez a kapcsolat és a kiépűlő vasúthálózat sikeres ipari termelést eredményezett. Szociális intézkedések sorával, a korban modernnek tartott munkáslakások építésével csábították ide a dolgozókat. A család jelentős anyagi gyarapodásának eredménye az 1925-ben elkészült  ma iskolaként működő kastély. A parkot a világ minden tájáról hozott növényekkel telepítette be. Különböző sportpályák, úszómedence, kápolna szolgálta a család kényelmét. Bálok, fogadások, vadászatok megrendezésére gyakran került sor.

Az I. Világháború idején jelentős csökkenés következett be az ipar termelésben, ami a Tornyay családot is megviselte. A háború utáni fellendülés rövid időszaka után az 1929-33-as világgazdasági válság itt is éreztette hatását, visszaesés következett be. Tornyay Rezső 1936-ban bekövetkezett halála után vagyonának jelentős része a Budapesti Fegyvergyár tulajdonába ment át. A II. Világháború utolsó szakaszában a kastély lakói a német, majd az orosz katonák voltak. Kórháznak, lóistállónak, kaszárnyának használták az épületet. Jelentősen megrongálódott.

A kastély építészeti leírása:

Az épület tervrajzát Hein János és Schweiger Gyula készítette 1922-ben. Az építkezés 1923-ban kezdődött és már 1925-ben lakhatóvá vált.           A kastély három szintes:

-pince / alagsor /
-földszint
-emelet

Az alagsor bortárolóból, tüzelőtárolóból, szőnyegraktárból, zöldségtárolóból, mosó- és vasaló helyiségekből és a cselédség helyiségeiből állt. A földszinten kapott helyet a konyha, a tálaló, a díszes ebédlő, a fogadóterem / hall /, két szalon, a ruhatár, a dolgozószoba, a fürdőszoba és a báró hálószobája. Az emeleten 14 szoba, hall, fürdőszoba került elhelyezésre.

A kastély stílusa:

Az épület esztétikai megjelenését tekintve  több stílusjegy is felfedezhető. Ókori antik stílusjegyek: a főpárkány a bejárati főoszlopok, a terasz hat oszlopfője ion stílusú. Az ablakok körűli párkány, a díszrács, a bejárati ajtó kazettás kiképzése klasszicista jegyeket hordoz. Az előtér, a termek mennyezete gipszmintákkal díszített. Barokk stílusjegy fedezhető fel a bejárat előtti díszkuton / kétszintes szökőkut / és a főoszlop melletti virágtartókon. A parkot téglakerítés vette körül. A  főbejárat igényesen kialakított tengrás volt, acélkapuval. Mellette őrszolgálati hely épült, melynek csak a romjai maradtak fenn. A kert keleti és nyugati szögletében díszesen kialakított kilátó és őrhely épült, amely kör alaprajzu, boltíves, díszoszlopokkal, antik építészeti jegyekkel dekorálva. Az épület jellege külső alkalmazott építészeti stílusjegyek alapján neoklasszikusként értelmezhető. Az épületen belül: az ebédlőben márványból készült a tálaló, fa borítással, faragással, szobrokkal díszítve. A remekművet olasz mester készítette. Az emeletre faragott falépcső vezet, a korlátok szintén díszesek. A folyosó burkolatánál fehér / ruskicai / márványt és szürke bolgár csiszolt mészkövet használtak. A folyosó előterében két antik jellegű oszlop áll mümárványból. A kastéy berendezéséről bútorairól kevés ismeretünk van, valamennyi megsemmisült a háborúban. A kertben ma is láthatók faragott kőpadok barokk stílusuak. A lóversenypálya diszpáholya a kastély főbejáratával és a tereasszal összhangban készült, de ma csak a romjait láthatjuk. A kert öntözőberendezéssel volt ellátva. A bárói család kényelmét szolgálta még egy nyitott nagyméretű úszómedence. A főintéző számára a parkon túl egy „kiskastély” állt. Hasonló stílusjegyeket viselt , mint a nagy. Teljesen megsemmisült a II. Világháborúban. A családos cselédek a közeli majorban élltek, téglából épült, szoba-konyha-kamrás házakba, melyeket az 1970-es években bontottak le.

A báró Tornyay-Schlossberger család kastélya jelenleg műemlékjellegű épületként nyilvántartott.